Van az a nő, akire mindenki egy kicsit irigykedik.
Szép. Nem feltűnően, hanem csendesen tündököl. Mindig ápolt, mindig össze van rakva. Olyan, akiről azt gondolod: na, neki biztosan minden klappol. Van egy szép háza, egy autója és stabil munkahelye. Nem nagyon panaszkodik. Sőt, mindig kedves és mosolyog.
És ahogy az élete állandónak és stabilnak tűnik, úgy érkeznek folyamatosan a csomagok is.
Egy új ruha. Egy új krém. Egy még jobb szérum. Egy táska, ami „most tényleg az utolsó”. Apró dolgok, amik mindig csak egy kicsit ígérnek többet: hogy ettől majd jobban érzi magát, ettől majd valahogy helyére kerülnek a dolgok.
Ha belépsz a házába, elsőre minden harmónikusnak és letisztultnak tűnik. Modern és sikkes.
De ha maradsz egy kicsit tovább, észreveszed a dobozokat a sarokban. A kis zacskókat az ajtók háta mögött. Az ajtók sem olyan hófehérek már, barnító nyomok tarkítják. A fürdőszobájában a megannyi bontott flakon és smink. A kozmetikumok a csap mellett olyan szorosan sorakoznak, hogy egy élet is kevés lenne az elhasználásukhoz.
És megjelenik egy furcsa érzés a harmónikusnak tűnő lakásban.
Hogy ez nem a bőségről szól.
Hanem valami hiányról.
A nő maszkja, amelyet minden nap gondosan magára fest, egy pillanatra megcsúszik. A tekintete fáradtabbnak látszik, amit a tökéletesen felvitt alapozó sem tud elfedni.
Az irigylésre méltó életben beáll a csend. Kimerülten és némán ül a nemrégiben felépített kandalló előtt a nappalijában. A tökéletesre manikűrözött körmeivel és újonnan rendelt selyempizsamájában. Egy pillanatra belenéz a narancssárga lángokba, és a másodperc tört része alatt átfut egy gondolat az agyán. Valamit nem vesz észre. És már a kezében is a telefon. Pitty. Pitty, pitty. A telefon ismerős hangon értesíti, hogy a tranzakció sikeres volt.
Nem a dolgokkal, a ruhákkal vagy a kozmetikumokkal van a baj. Nem is azzal, hogy valaki ad magára. Hanem azzal, amikor ezek elkezdenek egy szerepet betölteni, ami nem az övék.
Amikor nem díszítenek, hanem takarnak.
Amikor nem örömet adnak, hanem pótolnak.
És ez az a pont, ahol a történet már nem csak róla szól.
Mert mindenkinek megvannak a maga „dobozai”.
Nem feltétlenül a szekrényben. Néha a telefonban. Kapcsolatokban. Elfoglaltságokban. Folyamatos zajban.
Ilyenkor kitöltjük a hiányt, vagy elfedjük a problémát. Közben kívülről nézve teljesen rendben vagyunk, és irigylésre méltó az életünk.
Nehéz észrevenni a saját életünkben azt, ami hiányzik vagy gondot jelent. Sokkal könnyebb mások tökéletesnek tűnő élete alapján vágyakat gyártani magunknak, amelyekkel aztán elfedjük a valódi problémát.
Mikor merünk egyszer úgy ránézni magunkra, hogy nem próbáljuk azonnal betakarni és elfedni a problémát valami mással?
falakmögött 
Hozzászólás