Valószínűleg sokaknak ismerős a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt című film. Ha nem, röviden: a főszereplő egy cikk miatt tíz nap alatt akar elveszíteni egy pasit, ezért tudatosan olyan mintákat követ, amik általában tönkretesznek egy kapcsolatot.
Összeraktam én is egy listát az elmúlt évek tapasztalatai alapján — nem párkapcsolatra, hanem általában az emberi kapcsolatokra vonatkozóan.
Kezdj el önismerettel foglalkozni
Menj el terápiába vagy pszichológushoz
Beszélj mélyebb dolgokról
Merj véleményt mondani — akár vallásról, politikáról is
Van az a nő, akire mindenki egy kicsit irigykedik. Szép. Nem feltűnően, hanem csendesen tündököl. Mindig ápolt, mindig össze van rakva. Olyan, akiről azt gondolod: na, neki biztosan minden klappol. Van egy szép háza, egy autója és stabil munkahelye. Nem nagyon panaszkodik. Sőt, mindig kedves és mosolyog.
És ahogy az élete állandónak és stabilnak tűnik, úgy érkeznek folyamatosan a csomagok is.
Egy új ruha. Egy új krém. Egy még jobb szérum. Egy táska, ami „most tényleg az utolsó”. Apró dolgok, amik mindig csak egy kicsit ígérnek többet: hogy ettől majd jobban érzi magát, ettől majd valahogy helyére kerülnek a dolgok.
Ha belépsz a házába, elsőre minden harmónikusnak és letisztultnak tűnik. Modern és sikkes.
De ha maradsz egy kicsit tovább, észreveszed a dobozokat a sarokban. A kis zacskókat az ajtók háta mögött. Az ajtók sem olyan hófehérek már, barnító nyomok tarkítják. A fürdőszobájában a megannyi bontott flakon és smink. A kozmetikumok a csap mellett olyan szorosan sorakoznak, hogy egy élet is kevés lenne az elhasználásukhoz.
És megjelenik egy furcsa érzés a harmónikusnak tűnő lakásban.
Hogy ez nem a bőségről szól.
Hanem valami hiányról.
A nő maszkja, amelyet minden nap gondosan magára fest, egy pillanatra megcsúszik. A tekintete fáradtabbnak látszik, amit a tökéletesen felvitt alapozó sem tud elfedni.
Az irigylésre méltó életben beáll a csend. Kimerülten és némán ül a nemrégiben felépített kandalló előtt a nappalijában. A tökéletesre manikűrözött körmeivel és újonnan rendelt selyempizsamájában. Egy pillanatra belenéz a narancssárga lángokba, és a másodperc tört része alatt átfut egy gondolat az agyán. Valamit nem vesz észre. És már a kezében is a telefon. Pitty. Pitty, pitty. A telefon ismerős hangon értesíti, hogy a tranzakció sikeres volt.
Nem a dolgokkal, a ruhákkal vagy a kozmetikumokkal van a baj. Nem is azzal, hogy valaki ad magára. Hanem azzal, amikor ezek elkezdenek egy szerepet betölteni, ami nem az övék.
Amikor nem díszítenek, hanem takarnak. Amikor nem örömet adnak, hanem pótolnak.
És ez az a pont, ahol a történet már nem csak róla szól.
Mert mindenkinek megvannak a maga „dobozai”.
Nem feltétlenül a szekrényben. Néha a telefonban. Kapcsolatokban. Elfoglaltságokban. Folyamatos zajban.
Ilyenkor kitöltjük a hiányt, vagy elfedjük a problémát. Közben kívülről nézve teljesen rendben vagyunk, és irigylésre méltó az életünk.
Nehéz észrevenni a saját életünkben azt, ami hiányzik vagy gondot jelent. Sokkal könnyebb mások tökéletesnek tűnő élete alapján vágyakat gyártani magunknak, amelyekkel aztán elfedjük a valódi problémát.
Mikor merünk egyszer úgy ránézni magunkra, hogy nem próbáljuk azonnal betakarni és elfedni a problémát valami mással?
Hosszú útja van ennek a novellának, mert az első betűket még valamikor 2021-ben írtam le. Számos változata született, volt, hogy évekig nem nyúltam hozzá, aztán ismét elővettem, pont úgy, mint ahogy az ember a terápiába járás során feldolgoz egy-egy témát. A történet megérett arra, hogy közzé tegyem, és azt hiszem, én is.
Részlet a novellában szereplő egyik versből:
Olvasás előtt szeretném felhívni arra mindenki figyelmét, hogy a novella érzékeny témát dolgoz fel, mint amilyen a családon belüli erőszak és a bántalmazás. Csak 18 éven felülieknek, és erős idegzetű olvasóknak ajánlott!
Elsőre lehet furcsán hangzik a bejegyzés címe, de mindjárt elmondom, hogyan hoztam ezeket össze.
Az elmúlt napokban belefutottam egy hölgy videójába, sajnos már visszakeresni nem tudtam, de nagyon szimpatikus lett. Nem emlékszem, minek kapcsán jutott ide, végül is arról beszélt, hogy a mai tizenévesek sokszor nem is tudják, mi az a menstruáció, vagy hogy ez mivel jár. Egyszerűen nem beszélnek róla a nők, az anyák a saját lányaiknak. Ez régen is így volt sok helyen, de gondolná az ember, hogy ma már azért nyíltabban merünk beszélni – és mégsem.
Hosszú utat járt be ez a blog eddig, több-kevesebb sikerrel.
Mellette pedig én is. Sokszor futottam neki, hogy a kezdeti, személyes blogtervemet megvalósítsam, de nagyon nem találtam meg a „hogyan”-t.
Miért?
Mert azt akartam, hogy tökéletes legyen, jó legyen mindenkinek, megfeleljen az olvasóknak, azoknak, akik megtiszteltek azzal, hogy követnek. Azt akartam, hogy sikeres legyen, trendi legyen, érdekes legyen, de legyek benne én is.
Valahol ez az egész elcsúszott az évek során, és bár amit írtam, mindig őszinte volt, a blog mégsem engem tükrözött. Nem tudtam megmutatni, csak olykor egy-egy pillanatra, hogy mennyi minden érdekel. Ezért is maradtam a könyveknél, mert azoknál megtaláltam a „hogyan”-t, és azzal elégedett is voltam. A többi téma viszont csak nem tudott kibontakozni; nem tudtam megmutatni, mert valahol mélyen féltem, hogy senkit sem fog érdekelni.
Az elmúlt egy évben nem is igazán foglalkoztam már az oldallal; meg is szűnt, csak a Facebook-oldal maradt és az Instagram. Tavaly sok minden történt velem, talán egyszer ezek is leírásra kerülnek tanulságként, de pont azért, mert sok rossz is történt, úgy döntöttem, nem halogatom tovább ezt a blogot. Ideje merni egy nagyot, és úgy csinálni, ahogy nekem jó. Egyszerűen, nem túlgondolva, nem megfelelve, hanem azt mutatva, ami engem érdekel.
Remélem, tetszeni fognak az új témák, és ezáltal több beszélgetés, kapcsolódás fog kialakulni egy-egy bejegyzés alatt. Változtam az évek során sokat, és belátom, ideje a blogon is változtatni. Most már nem bánom, és remélem, a megújulás által másoknak is segíthetek majd.
falakmögött 