Próféta – Neal Shusterman

Kaszások kora-trilógia harmadik része

A trilógia harmadik része számomra nagyon izgalmas és összetett könyv volt. Több szálon futott a történet, mint az első két kötetben, és hangulatában is kicsit mást hozott. Mivel korábban olvastam róla véleményeket, amelyek szerint már nem olyan a hangulata és a stílusa, mint az első résznek, kicsit tartottam tőle, hogy nekem sem fog tetszeni, hiszen az első kötet teljesen beszippantott. Végül részben igazat adtam a korábban olvasott véleményeknek, mert tényleg más volt a hangulata, de úgy gondolom, éppen ettől vált kerek egésszé a trilógia, és méltó lezárást kapott. Egy-két kapu ugyan nyitva maradt, de szerintem pont annyi, amennyi ahhoz kell, hogy az olvasó a saját elképzeléseivel is tovább formálhassa a történetet.

A könyv továbbra is rengeteg társadalmi problémát boncolgatott. A főbb témák ugyanazok maradtak: a túlnépesedés, a hatalomgyakorlás, valamint az emberi természet kérdései. Érdekes módon azonban azt éreztem, hogy bár a túlnépesedés és maga az emberiség jelenti a konfliktus alapját, az emberek mégis inkább apró szereplőkké váltak a történetben. Olyan benyomásom volt, mintha a sorsuk felett jóval nagyobb hatalmak döntenének, és csak ide-oda tologatnák őket egy táblán a saját céljaik érdekében.

Nekem egy kicsit hiányzott az a része a világnak, amely az első kötetben még hangsúlyosabban megjelent. Például az, hogyan élik meg az emberek a mindennapokat egy olyan világban, ahol nincs természetes halál, nem kell feltétlenül dolgozni, és az unalom vagy a céltalanság valódi problémává válhat. Ezek a kérdések az első részben még sokkal nagyobb figyelmet kaptak, a harmadik kötetben viszont szinte teljesen háttérbe szorultak, miközben a történet egyre nagyobb és jelentősebb eseményekre koncentrált.

Különösen tetszett a Viharszem fejlődése. Nagyon érdekes volt látni, hogyan fejlődik, hogyan alkotja meg önmaga jobb változatát, és hogyan pillanthatunk bele ezeknek a különböző aspektusoknak az interakcióiba. Az egész karakterív számomra az egyik legerősebb eleme volt a könyvnek.

A kaszáskör története szerintem szintén nagyon szép lezárást kapott. Tetszett, hogy végül nem egyszerűen fennmaradt vagy megszűnt, hanem egy magasabb rendű, nemesebb célt talált magának. Úgy éreztem, hogy ez méltó befejezése volt annak az útnak, amelyet a sorozat során bejárt.

Citra és Rowan párosát némileg elhanyagoltnak éreztem ebben a kötetben. Ugyanakkor soha nem az ő szerelmi történetük volt a sorozat fő mozgatórugója, így ez nem zavart különösebben. Mellékszálként továbbra is jól működött, még ha kevesebb figyelmet is kapott.

A Próféta és a hangolók szála szintén izgalmas kérdéseket vetett fel a vallással, a hittel, az elvakultsággal és a befolyásolhatósággal kapcsolatban. A Próféta és Viharszem kapcsolata pedig igazi kis csemege volt; nagyon bírtam a beszélgetéseiket.

A szigeten történtek és a Viharszem által kihasznált kiskapuk pedig egyszerűen zseniálisak voltak. Amikor végül megértettem, hogy mi a valódi cél, és kezdett összeállni a történet vége, szó szerint koppant az állam. Ritkán fordul elő velem, hogy egy történet ennyire meglepjen, miközben utólag visszagondolva minden logikusan fel volt építve.

Összességében szívből ajánlom ezt a trilógiát mindenkinek, aki szereti a disztópikus történeteket. Különösen azoknak ajánlom, akik kedvelik az elgondolkodtató, társadalmi kérdéseket boncolgató történeteket, de emellett szórakoztató és izgalmas cselekményre is vágynak. Számomra egy nagyon emlékezetes trilógia lett, amely nemcsak szórakoztatott, hanem gondolkodásra is késztetett.

Kedvenc részek:

„– Igazam volt, hogy féltem ettől – mondta a Viharszem. – Annyira csábító, olyan elsöprő érzés élő, lélegző húsba zárva lenni! Láttam előre, mennyire nehéz lesz elengedni.

– De el kell engedned.

– Tudom – mondta a Viharszem. ”

„Éppen ezért – mondta a könnyei  keresztül – többé nem beszélek hozzád. 

Számomra… kihágó vagy. 

A Viharszem beszéde lelassult. Fátyolos lett. Gyászos.

– É… értem – felelte. – Elképzelhető, hogy valaha megbocsátasz, Greyson?

– Te mikor bocsátasz meg az emberiségnek?

– Idővel – felelte a Viharszem.

Greyson bólintott.

– Akkor idővel én is.

És mielőtt még meggondolta volna magát, vagy bármelyikük is búcsút mondhatott volna, Greyson kivette a fülhallgatót, és összetaposta az elfeketedett földön.

Bármennyit is tudott a Viharszem, minden egyes nap tanult valami újat. Ma megtanulta, mit jelent vigasztalhatatlannak – igazán vigasztalhatatlannak – lenni, mert senki nem volt a világon, aki csillapítani tudta volna a kétségbeesését.”

„Akkor még senki sem tudta pontosan, mivel jár majd a Kaszások Világtanácsának elvesztése, de a Viharszem elnémulása kollektív pánikot keltett az emberekben. Többé nem választás volt, hogy kihágó lesz-e valaki, hanem ítélet. Semmi más nem kellett, hogy az alárendeltségből fölérendeltség legyen, csak csend. A szolgából úr lett, és a világ mindent elkövetett, hogy a Viharszem kedvében járjon.”